A kampányban versengő pártok programjai nem igazán tartalmaznak idealizált víziókat, igazi távlati koncepciókat. Szép szavak vannak persze bőven, de legtöbbször ezek a bájolgások is csupán földhözragadt aktuáltársadalmi ügyekhez kapcsolódnak. Pedig fontos egy vízió, amiből koncepciót lehet gyártani és a koncepcióhoz már hozzá lehet igazítani az aktuális döntéseket. Az nem vízió, hogy "modernizáció" vagy "környezetvédelem" mint ahogyan az sem, hogy "keresztény nemzet". Ezek csupán hívószavak, bullshit.
Bár nem vagyok közgazdász és szociológus sem, de megpróbálom bemutatni, hogy mire gondolok. Például ez az én vízióm:
Egy ideális piacgazdaságot képzelek el, ahol az emberek a piac természetes törvényei alapján élik az életüket, de a kollektív értékek mentén segítik is egymást.
Az ideális piaci társadalomban a rosszabb képességű emberek elismerik, hogy az ő tevékenységükre kevésbé van szüksége a többieknek, ezért ők kevesebb pénzt keresnek és szerényebb életminőséget engedhetnek csak meg maguknak. Nem üvöltöznek, nem dobálóznak. Cserébe a jó képességű emberek becsülettel adóznak, hasznuk egy hányadát a rosszabb képességűek megsegítésére fordítják és betartják a játékszabályokat.
Természetesen a rosszabb képességű ember érezhet motivációt, hogy a képességeit fejlessze és ehhez segítséget is kell, hogy kapjon a közösből, amit jobb lenne inkább a gazdagok ajándékának hívni, mert valójában erről van szó. "Közös" akkor volna, ha a szegénysorban élőket is adóztatnák, de az én ideális piacgazdaságomban ez nem történik meg, hiszen ez értelmetlen oda-vissza pénzmozgás. A számtan szabályai alapján a pénz egyik irányból a másikba mehet csak, és ez a gazdag -> szegény irány kell hogy legyen. (Technikailag ezt nem is többkulcsos adóval képzelem el, hanem egy átviteli függvénnyel, így nem növekedne a csalási hajlam a sávhatár megközelítésével...)
Ebben a társadalomban persze nagy vagyont örökölhetnek rosszabb képességű emberek is, akik azonban a piac természetes szabályai miatt el kell hogy veszítsék azt, és vissza kell, hogy süllyedjenek a rosszabb képeségű társaik közé. Ebből következik, hogy az én ideális piacgazdaságomban a tőke nem mindenható, és a közösből semmilyen körülmények között nem támogathatóak a vagyonnal rendelkező emberek. Ez azonban egy dilemmát vet fel az állami közbeszerzésekkel kapcsolatban, mert e szabály mentén az állam látszólag kénytelen lenne a rosszabb képességű emberektől vásárolni, azaz kénytelen lenne silány minőségű árút venni.
Ez a dillemma megoldódik ha finomítjuk a képet és nem csupán rossz és jó képességű emberekről beszélünk, hiszen nyilvánvaló, hogy egy egészséges piacgazdaságban a társadalom folyamatos mozgásban van: emberek gazdagodnak meg és szegényednek el. Ez így van rendjén. Az államnak lehetősége van felismerni a még nem vagyonos, de jó képességű, feltörekvő tagjait és őket támogatni a megrendeléseivel. Az én ideális piacgazdaságomban így kéz a kézben jár a társadalmi igazságosság és a piaci evolúció.
Ha nekem pártom volna, akkor ennek az állapotnak az elérésén munkálkodnék, és ezt a víziót megosztanám a választóimmal, hogy ők is értsék, hogy miért küzdök. De nincs pártom és sajnos egyik párt sem fogalmazta meg ilyen közérthetően, hogy mit akar. Ez van.
